A Buckingham Palace Road-on folytatjuk utunkat a Victoria állomás felé, ami egy nagy tömegközlekedési csomópont, vasút-, busz-, és metróállomás, és nem mellesleg innen pár utcányira van a szállásunk, az EasyHotel. Az 5 nap alatt rengetegszer tettük meg ezt az utat, de messze ezen az első alkalomkor tűnt a leghosszabbnak, nyílván a böszme nagy, nehéz hátizsák okozta ezt az érzetet. A szálláson az a szomorú tény fogad minket, hogy a szobánk még nincsen készen, és így nem tudjuk elfoglalni. Csak 3-tól. Najó, kettőtől. Addig letehetjük itt a cuccunkat 5 Font ellenében. Uhhh! Az 1750 jó magyar Forintnak felel meg. És most van dél... Vagy a hátizsákokkal folytatjuk a városnézést - ami így elég rémálom lesz az elmúlt 1-2km-es sétából kiindulva.
Vagy becsengetjük fájó szívvel ezt a pénzmagot. Nehezen ugyan, de végül utóbbi mellett döntöttem. Nem azért jöttem ide, hogy 25 kilós hátizsákkal szenvedjem magam végig a városon, hanem azért, hogy lássam a várost, és jól érezzük magunkat. Ha ez pénzbe kerül, hát legyen, ez nem a spórolás ideje, és helye, hanem éppen a pénzköltésé. Így hát el is felejtem gyorsan, hogy mennyi is az az 5 Font Forintban, és immár könnyű háttal, két apró hátizsákkal visszük az irányt a St. James Park felé. Végig a Warwick Way-en, majd mindenféle utcákon át, a végén már csak találomra,
de kilyukadtunk a park sarkánál. Közben láttunk fantasztikus kocsmákat, és gyönyörű, álomszép, etalon kerékpárutat, jó nagy padkával elválasztva az autósoktól, és a gyalogosok járdájától. Álom... Már csak egy bicikli kéne, hogy jól meg lehessen rajta rakni. Nyélen, természetesen. :) A parkban először egy baráti punk vs. Bobbies boxmeccs közepén találtuk magunkat, vagyis csak hittük, hogy mindjárt találjuk magunkat, de az alternatív tarajosok, csak úgy kekeckedtek a rendőrökkel, mintha a pajtásaik lennének. Utóbbiak pedig csak azért tessékeltél elfelé a környékről a suhancokat, mert a közelben készült a nagy demonstráció. Ja és mindeközben amióta csak itt vagyunk, egy rohadt zajos helikopter köröz a Buckingham palota felett... Rontja az összhatást, amit mindjárt feljavítanak a barátságos mókusok (friendly squirrels), akik majdnemhogy az ember tenyeréből esznek, ami egy magyarhonból szabadult elme számára elsőre szinte felfoghatatlan. Mint ahogy az is, hogy a megszelídült fáramászók nem szeretik a virslis kroásszánt. Bezzeg a mogyoróért füttyszóra odajönnek a lándonerhez, és kiveszik a kezéből.
de nem találtunk. Viszont a tér tényleg szép, itt van mindenféle sztárnak a kézlenyomata a járdában, és itt a híres Odeon mozi, na és persze igaz, amit a neten írtak - tényleg mindenütt last minute színházjegyeket lehet kapni. Tovább balra a színtén híres Piccadilly Circus nevezetű, neonreklámos helyre. Always Coca-Cola, remek :) 
Itt még tettünk egy kis kitérőt China Town felé, aztán újra kipróbáltuk tájékozódási képességünket a londoni metróban vissza a Victoriára, ahonnan immár sokkal kellemesebb volt a séta a hotelig, ahol aztán még kellemesebb volt a zuhany, és a kilátás az ablakunkból. 
A szoba a harmadikon parányi, szinte csak egy ágy az egész, a fürdő pedig egy kabin, nincs talán egy négyzetméter sem, de jól ki van találva, egy ember még el fér benne, sőt képes egyszerre a WC-n ülni, fogat mosni a mosdó felett és zuhanyozni egy időben. :) A légkondi központi, és hideget fúj a szobába. Lemegyek, megkérdem, tudunk-e valamit tenni. Azt mondja a recepción a lány, hogy most kapcsolta be nemrég, azért van még hideg a szobában, de ha zavar minket, tud adni hősugárzót. Ez remek, de egyelőre még nem kérjük, majd ha este is hideg lesz...
Magyarul csúcsidőben a metrón iszonyat tömeg van, és az itteni Metro újság kétszer olyan vastag/bugyuta, mint otthon. De azért sikerül átjutni a városon, sőt a végén még ülni is tudtunk. Viola nagyon izgul. Hogy milyen lesz újra látni Stelláékat, hogy tud-e majd még angolul beszélni, és hogy vajon mekkorát nőttek azóta a gyerekek. Érettségi után 7 hónapot aupair-kedett itt Londonban, ennek az időnek a felét pedig Stellánál töltötte, és az ő 3 fekete ördögfiókájára vigyázott. A Bavaria Streetre érve rögtön meglepetés fogadott minket: egy biztonsági ajtó a lépcsőház előtt. Ez régen még nem volt itt. Kaputelefon van, de csak számok vannak rajta. Az utca túloldaláról még éppen le lehetett olvasni az első emeleti lakásajtóról a számot. Felcsengettünk, de hiába... Felcsengettünk még tucatszor, de hiába... Pedig az emeleti szobában ég a villany, és a nappaliból is kiszűrődik a fény. Végül becsöngettünk szomszédékhoz, hogy régi ismerősök vagyunk, és Stelláékhoz jöttünk, de nem veszik fel a kaputelefont. Beengednek. Level 2: kopogunk a lakásajtón... Megint semmi... Úgy látszik nincsenek itthon. Ify, Uche, Ikem?!? Viola próbálja a fiúkat az ajtóhoz hívni, de sehol senki. Pedig meg lett beszélve ma 6 órára. Túl messziről jöttünk ahhoz, hogy feladjuk. Pedig már épp bedobtuk az egyik ajándékba hozott csokit a levélnyíláson, amikor lentről Stella integet nekünk, amint kiszáll lent az utcán az autóból. Vásárolni voltak. Jó, hogy még épp idejében megjöttek, ha még 10 percig nem érkeznek meg, lehet, hogy már nem találnak itt minket. Stella nagyon örül Violának, Viola is Stelláéknak, és lám, tud még angolul beszélni. :) A kölykök most csak ketten vannak, a két fialabb, Uche, és Ikem, bár ők is hatalmasat nőttek, mióta Viola utoljára látta őket. Ikem még aranyos, de Uche-től már félnék, ha 5 évvel idősebb lenne, és szembe jönne egy sötét utcán. És persze nem ismerném az amúgy nagyon barátságos és közvetlen srácot, akivel pár perc után leülünk Monopoly-zni, természetesen egy modern, londoni változattal, amiben már nincs is készpénz, hanem játékhitelkártyán tartják a játékosok a pénzüket.
Uche még nem vágja a játék igazi lényegét, 10-12 éves lehet, nem vásárol ingatlanokat, se vállalatokat, csak boldog, ha jó szerencsekártyát húz, és csak gyűjti-gyűjti a pénzt, ami hosszútávon halálos stratégia ebben a játékban. De nem is játszunk sokáig, amint előkerül a fényképezőgép, új játékot találunk, amibe aztán csatlakozik Ikem is, aztán a többiek is. Ghost Pictures, hosszú záridős képek készülnek a srácokról. A sötét szobában 10 másodperces záridővel készítek képeket, amiből 5 másodperc után kizavarom a srácokat, hogy a képen szellemnek, azaz transparentnek, vagyis átlátszónak tűnjenek. Az egészet persze nagyon élvezték, és két-három kép után nem lehetett őket lelőni. Aztán valahogy mégis kikevertünk a konyhába, ahol Stella kebabot készített nekünk, és persze nagyban folyt a diskurzus a lányok között. Stella szoftver használatot oktat mezei felhasználóknak, végre egy ember, aki tudja mi az a Cisco, és a CCNA, CCNP, így tudja, mit is dolgozom. A kebab finom lett, és még fagyit is kaptunk hozzá, a gyerekek bemutatták, hogy hogyan tudnak együtt táncolni a karácsonyi ajándékaikkal, két távirányítható, programozható térd magasságú robottal. Eszméletlenek ezek a robotok, képesek a kezükkel megfogni valamit, és járnak, mozgatják a végtagjaikat, épp csak nem kommunikálnak még egymással. Majdnem egész kilencig kellemesen elbeszélgetünk minden féléről, és a srácok kedvéért még néhány very last - legeslegutolsó ghost picture készül, aztán kicsit rohanva elbúcsúzunk a családtól. Jó kis találkozás volt, hamar elmúlt a kezdeti félelmünk, és jó volt megismerni Stelláékat, és látni, hogyan élnek, és hogy hol aupair-kedett Viola.
Most viszont rohanás, mert 5 perc múlva az Archway Stationnél kell lennünk, bekapcsolom a telefonomat, látom, hogy Gergő már írt sms-t, egy kocsmában vár minket, szemben a metróval. Nem volt egyedül, egy Gurdy nevű lány is volt vele, aki persze nem beszélt magyarul, így illendőnek tartottuk angolul beszélgetni, persze ez nem ment olyan folyékonyan mint a magyar.
