Most viszont irány újra neki a városnak, 6-ra Stelláéknál kell lennünk, akik az Archway Station-nél laknak, ami a város másik oldalán van. In the rush hours, the tube is extremly crowded, and the Metro newspapers are twice thick as home.
Magyarul csúcsidőben a metrón iszonyat tömeg van, és az itteni Metro újság kétszer olyan vastag/bugyuta, mint otthon. De azért sikerül átjutni a városon, sőt a végén még ülni is tudtunk. Viola nagyon izgul. Hogy milyen lesz újra látni Stelláékat, hogy tud-e majd még angolul beszélni, és hogy vajon mekkorát nőttek azóta a gyerekek. Érettségi után 7 hónapot aupair-kedett itt Londonban, ennek az időnek a felét pedig Stellánál töltötte, és az ő 3 fekete ördögfiókájára vigyázott. A Bavaria Streetre érve rögtön meglepetés fogadott minket: egy biztonsági ajtó a lépcsőház előtt. Ez régen még nem volt itt. Kaputelefon van, de csak számok vannak rajta. Az utca túloldaláról még éppen le lehetett olvasni az első emeleti lakásajtóról a számot. Felcsengettünk, de hiába... Felcsengettünk még tucatszor, de hiába... Pedig az emeleti szobában ég a villany, és a nappaliból is kiszűrődik a fény. Végül becsöngettünk szomszédékhoz, hogy régi ismerősök vagyunk, és Stelláékhoz jöttünk, de nem veszik fel a kaputelefont. Beengednek. Level 2: kopogunk a lakásajtón... Megint semmi... Úgy látszik nincsenek itthon. Ify, Uche, Ikem?!? Viola próbálja a fiúkat az ajtóhoz hívni, de sehol senki. Pedig meg lett beszélve ma 6 órára. Túl messziről jöttünk ahhoz, hogy feladjuk. Pedig már épp bedobtuk az egyik ajándékba hozott csokit a levélnyíláson, amikor lentről Stella integet nekünk, amint kiszáll lent az utcán az autóból. Vásárolni voltak. Jó, hogy még épp idejében megjöttek, ha még 10 percig nem érkeznek meg, lehet, hogy már nem találnak itt minket. Stella nagyon örül Violának, Viola is Stelláéknak, és lám, tud még angolul beszélni. :) A kölykök most csak ketten vannak, a két fialabb, Uche, és Ikem, bár ők is hatalmasat nőttek, mióta Viola utoljára látta őket. Ikem még aranyos, de Uche-től már félnék, ha 5 évvel idősebb lenne, és szembe jönne egy sötét utcán. És persze nem ismerném az amúgy nagyon barátságos és közvetlen srácot, akivel pár perc után leülünk Monopoly-zni, természetesen egy modern, londoni változattal, amiben már nincs is készpénz, hanem játékhitelkártyán tartják a játékosok a pénzüket.
Uche még nem vágja a játék igazi lényegét, 10-12 éves lehet, nem vásárol ingatlanokat, se vállalatokat, csak boldog, ha jó szerencsekártyát húz, és csak gyűjti-gyűjti a pénzt, ami hosszútávon halálos stratégia ebben a játékban. De nem is játszunk sokáig, amint előkerül a fényképezőgép, új játékot találunk, amibe aztán csatlakozik Ikem is, aztán a többiek is. Ghost Pictures, hosszú záridős képek készülnek a srácokról. A sötét szobában 10 másodperces záridővel készítek képeket, amiből 5 másodperc után kizavarom a srácokat, hogy a képen szellemnek, azaz transparentnek, vagyis átlátszónak tűnjenek. Az egészet persze nagyon élvezték, és két-három kép után nem lehetett őket lelőni. Aztán valahogy mégis kikevertünk a konyhába, ahol Stella kebabot készített nekünk, és persze nagyban folyt a diskurzus a lányok között. Stella szoftver használatot oktat mezei felhasználóknak, végre egy ember, aki tudja mi az a Cisco, és a CCNA, CCNP, így tudja, mit is dolgozom. A kebab finom lett, és még fagyit is kaptunk hozzá, a gyerekek bemutatták, hogy hogyan tudnak együtt táncolni a karácsonyi ajándékaikkal, két távirányítható, programozható térd magasságú robottal. Eszméletlenek ezek a robotok, képesek a kezükkel megfogni valamit, és járnak, mozgatják a végtagjaikat, épp csak nem kommunikálnak még egymással. Majdnem egész kilencig kellemesen elbeszélgetünk minden féléről, és a srácok kedvéért még néhány very last - legeslegutolsó ghost picture készül, aztán kicsit rohanva elbúcsúzunk a családtól. Jó kis találkozás volt, hamar elmúlt a kezdeti félelmünk, és jó volt megismerni Stelláékat, és látni, hogyan élnek, és hogy hol aupair-kedett Viola.
