London

Később egy kisebb bolyongás után újra a Leicester Square-en találtuk magunkat, ahonnan a China Town-on, és a Soho-n keresztül a Tottenham Court Road-nál tube-ra szálltunk. A Soho negyed a sexshopjairól, és nem akarom tudni, még miről híres negyed. Emberek tucatjai állnak itt a kocsmák előtt. Ez itt szokás, gondolom nem férnek be, hát a kocsma előtt isznak. De valahogy sokkal kultúráltabban, mint otthon az "italdiszkontok" előtt.

A tube egy átszállással a Canary Wharf-nál tett ki minket. Érdekes volt látni hogy a Jubilee Line déli megállóiban egy üvegfal van a peron szélén ajtókkal. Ezek az ajtók egyszerre nyílnak és záródnak az állomásra beérkezett metrószerelvény ajtóival, így lehetetlenség beesni a metró alá. Hallottam már róla, hogy van ilyen, de azt nem tudtam, hogy itt Londonban is. A Canary Wharf egy modern üzleti negyed, olyan mint egy kis New York, telis-tele magas irodaépületekkel. Engem különösebben nem fogtak meg a "felhőkarcolók", de jó volt ilyet is látni.

Szombaton a reggelizés után felkerekedtünk, hogy megkeressük a Kilburn-i piacot. Ezen a napon már nem volt érvényes a 3 day travel card-unk, azaz a három napos bérletünk, ezért egy újabb bérletvásárlással kezdődött a tömegközlekedésünk. Sajnos sikerült rossz line-re, azaz rossz vonalra szállnunk, a Kilburn nevű megállót szemeltük ki a Kilburn Park nevű megálló helyett. Leszálltunk egy ismeretlen helyen, ahol hiába kerestül az ismerős templomot, ami elvezet a piachoz, nem találtuk meg, pedig kérdezősködtünk is. Persze a megálló elhibázására már csak napokkal később jöttünk rá, akkor esett le mindez. No, mindenesetre egy idő után feladtuk a keresést, és úgy döntöttünk, hogy ezt a gyönyörű napsütéses időt ami a mai napon ránkköszönt, inkább Greenwich-ben (ejtsd: Grinics) illene eltöltenünk.

Aki a kilburni piacot keresi, a Bakerloo Line-on induljon el, és a Kilburn Park megállónál szálljon le, ha nem akar úgy járni, mint mi! :)

Greenwich eddig még kimaradt, és nem mehetünk úgy haza Londonból, hogy nem tettük az egyik lábunkat anyabolygónk nyugati féltekére, a másikat pedig a keletire. Hát lehet ezt kihagyni? Nem... :) Tube-ra pattantunk, Canary Wharf-nál átszálltunk a DLR-re (Docklands Light Railway), ami valami magasvasút/metró féle dolog. Hol itt, hol ott megy, ahol éppen jobb neki. :) Mi a felszínen utaztunk rajta tovább dél felé a Cutty Sark nevű megállóig. A Cutty Sark nem egy cápa - azt nem így írják -, hanem a világ utolsó, épen maradt teaszállító hajója. Volt.

Mert sajnos leégett pár éve. Persze biztos vagyok benne, hogy újjáépítik, szóval nem aggódom. Épp csak rosszkor jöttünk, még nincsenek készen vele. Szóval erről lemaradtunk, de abszolút nem szomorkodtunk miatta, inkább a Temze túloldalán magasodó tornyokat fotóztuk nagy vidáman. Majd nekiindultunk a dombnak, merthogy Greenwich egy dombon van. A park itt is el van kerítve, díszes kapun át léphetünk be a zöldbe. Két kölyök gördeszkán gurul le a dombról, megtehetik, makulátlan minőségű az aszfalt, még a járdán is. Bár ez egy park, egy rendőrautón kívül nem láttunk más motorhajtású járművet, itt is van bringasáv. Sétálunk felfelé Violámmal egy erdős rész mellett, amikor teljes természetességgel megszólal a párom: Ott egy róka! Bezzeg amikor Erdélyben sátraztunk a plájon, nem volt ilyen nyugodt a róka láttán. :) Most van köztünk egy kerítés, és a róka nem pályázik a kajánkra, épp csak a farkát sikerül elkapni egy fényképre, aztán többet nem látjuk a bozóttól. Azért ez nem semmi, hogy itt még egy városi parkban is vannak rókák. Vagy legalábbis egy biztosan van. :) Pár méterrel feljebb ismét egy állati élményben részesítenek minket a mókusok. Először a járdán kacérkodik velem az egyik, aztán mikor feladtam a kis kíváncsi lefényképezésével, egy másikat pillantok meg, amint a kerítés tetején ül, közben pedig szabályosan fogja a kerítés léc kis gömb alakú tetejét, és kapaszkodik benne. Ez még hagyján, de mindeközben hagyta magát egészen közelről lefényképezni, amivel nagyon nagy örömöt szerzett Árpika fényképész lelkének. Szóval ez a mókus igazán jó arc volt, örültünk neki.

Felérve a domb tetejére, bent a Royal Observatory-ban, azaz a Királyi Csillagvizsgálóban aztán még nagyobb öröm ér minket, hiszen éppen sikerül elkapnunk az 1 órás előadást. Egy fehér köpenyes fickó hívja össze a népet a kis belső térre, ahol aztán mondókába kezd a hosszúsági fokok szükségességéről, és létrejöttükről, a csillagvizsgáló történetéről. Kezdetben például pár

méterrel odébb volt a zéró hosszúsági fok, de az építész, aki a régi csillagvizsgáló épületét tervezte, nem gondolt arra a tényre, hogy egy csillagvizsgálóból nem árt, ha kilát az ember. Egy szóval nem volt elég, vagy megfelelő ablaka az épületnek, ezért felhúztak egy újat, ami aztán magával vonta, hogy a 0 hosszúsági fok odébb kerüljön. Szóval elég mókás volt az előadás, a fickónk jól beszélt, sokszor a közönséget is

bevonva a történetbe, vicces volt. Ha Greenwich-et nézitek meg, legyetek ott a Royal Observatory udvarán délután 1 órakor, érdemes a 20 percet rászánni erre a kis előadásra, ha ért az ember angolul. A 0 hosszúsági fokot éjjel egy zöld lézer is jelképezi, illetve nappal is ott van, csak nem látni. Aztán van még egy kb. 10 cm széles fém sáv is a földrefektetve, meg egy furcsa alakú fémszobor, ami előtt persze sorban állás van, hogy mindenki hazavihessen egy fényképet, amin az egyik lába keleten, a másik nyugaton. Én inkább mérleget álltam a vonalon, és úgy tűnt, ez a mérleg másoknál is megállta a helyét, mert utánam többen is beálltak a mérlegbe a nullán. Bent a házban van egy kis kiállítás, na és persze vásár - a belépődíj helyett, amit már megszoktunk, és nagyon szeretünk. Na és persze: nem veszünk az ég világon semmit! :) Nekem az emlék itt van a betűkben, a fényképekben, ez el nem kopik, ki nem fakul soha, nem úgy, mint tenné ez a fekete póló a piros Prime Meridian Line-al 30 Fonttért. Kicsit odébb megtaláltuk a Peter Harrison planetáriumot a bronz kúpjával, amit elvileg kettészel a 0 line, gyakorlatilag - a Google Earth szerint - nem, vagy csak megint áthelyezték, én már nem tudom, de valahol itt van, az biztos. :) A planetáriumban végighallgatunk egy 5 perces mozit a világmindenség végtelenségéről, majd újra kitesszük magunkat a napra.

Felfedezzük a park hátsó részeit is, először egy gyönyörű, hatalmas fára leszünk figyelmesek egy rét közepén. Érdekes, hogy most is zöld télen, pedig nem fenyő. A lehető összes módon beveszem, és meghódítom a fánkat, panoráma képek készülnek, majd fel is mászom az első ágakra. Ha újra kisgyerek lehetnék, és itt laknék valahol a környéken, egész napokat tudnék eltölteni ezen a fán a barátokkal. De mivel ez már nem így van, és csak látogatóban vagyunk a városban Violával, hamar továbbállunk, mert van még mit megnézni bőven errefelé. Hátul van egy tó is egy elkerített részben. Meg kell keresnünk a kaput, kerülünk pár száz métert, de nem hiába, gyönyörű fenyős ligetek közé vezet be a sétány, persze nem is bírjuk ki, hogy rajta maradjunk, rálépünk a gyepre, és besétálunk a fák közé, más is így tesz, én meg már extázisban vagyok a látványtól, és nem győzök fényképezni, és ámuldozni. Ez gyönyörű, minden tiszta zöld, pedig itt vagyunk egy város közepén, januárban. Most ez már önmagában élményt jelent, de bármelyik másik évszakban jövünk, valószínű a virágok sokasága ejtett volna ámulatba. Rengeteg itt is a rózsakert, és a virágágyás, persze most alig egy-két bokor virágzik csak néhol. Egy bácsika elegyedik szóba velünk, első kérdése, hogy hova valósiak vagyunk, majd a második mondata: Hodzvad. Aha, tessék, hogy tetszett mondani? - Hodzvagy? Áááá! Hogy, hogy vagyok? Fine, thanks... :) Az öregnek volt valami lengyel katonatársa, akinek a szomszédai magyarok voltak... Najó, ez nem így volt, csak igazából már fogalmam sincs, honnan tudta ezt a mondatot magyarul, na de mi sokkal többet tudtunk az ő nyelvén, szóval nem voltunk zavarban. Mesélt egy kicsit erről-arról, volt idő, mikor itt lakott. Hmm, az nem lehetett rossz! Lassan visszafelé vesszük az irányt a park nyugati oldalán, innen gyönyörű a kilátás a park alsó részeire, háttérben National Maritime Museum-al, és a Royal Naval College-el, vagyis a Hajózási Múzeummal, és Tengerészeti Főiskolával. Ja és persze leghátul még mindig ott magasodnak a Canary Wharf felhő karcoldái. Lenne még mit megnézni itt, az biztos. Na de mindent nem lehet egyszerre, nem bírná a szarka farka...