A busz eddig ismeretlen részeken át szállít minket, elhaladunk a The London Dungeon mellett. Kevés dolgok egyike, ami belépős, ez most kimarad, de sebaj, annyi mindent láttunk már. Kicsivel később ismerős arc tűnik fel a busz első ajtójában, ez nem Ács Gábor? Felszállnak, feleség, gyerekek, leül a család az előttünk lévő négyes blokkba, az Ács Gábornak vélt fickó pont elém. De ez nem lehet, hogy ő az, ekkora véletlenek nincsenek - gondolom magamban, amikor megszólalnak magyarul. Na, nekem sem kellett több, megszólítottam Ács Gábort. Akivel eddig még nem sokat sikerült beszélnem, néhányszor láttam tájfutóversenyeken, annyit tudtam róla, hogy több tájfutóval egyetemben most jöttek haza egy - a fapados akciók által igen olcsón összehozott - madeirai tájfutóversenyről, ami egyébként a mi londoni utazásunk ötletét is adta. Gábor ezen kívül vezet valami gazdasági műsort is az egyik rádióban, és írt egy könyvet a fapadosokról. Kb. ennyit tudtam róla, és hogy néhányszor már e-mailen keresztül szolgált nekem igen jó szállástippekkel erre-arra Európában, többek között ezt a londoni szállásunkat is ő ajánlotta. Így persze volt miről beszélgetünk a rövid buszút alatt, a legjobb természetesen az első ledöbbenés volt Gábor arcán, ahogy megböktem a vállát Londonban, egy buszon, és megkérdeztem tőle magyarul, hogy "Bocsi, Téged véletlenül nem Ács Gábornak hívnak?!" - "Hát ez nem lehet igaz, ilyen nincs..." :)
Kicsi a világ, még itt Londonban is, egy 7 milliós világvárosban. A Covent Garden közelében leszállunk a busz végállomásán, elbúcsúztunk Gáboréktól, majd célba vettük a közeli Tesco-t, hogy utolsó Penny-jeinket is elköltsük. Sikerült egy négyes pakk sört, két doboz teát, és néhány Baked Beans-t vásárolnom, Viola is vett még ezt-azt, és végül talán még egy Fontunk sem maradt. Átkóboroltunk a Leictester Sqaure-re a metróhoz, belevetettük magunkat az aluljárók labirintusába. És mit hallok az egyik mozgólépcső aljában? Pink Floyd-ot, persze nem személyesen, csak egy utcai zenész formájában. "So, so you think you can tell Heaven from Hell, blue skies from pain..." - Rögtön tudtam, mit kezdek az utolsó pár Penny-mmel. A napszemüveges fickó az egyik kedvenc számomat játszotta. Szépen megálltunk, és végighallgattunk, nem siettünk sehová. Imádom ezt a várost, minden pillanatban tartogat valami meglepetést. Az elmúlt néhány órába mindössze csak egy madár sz#rta le a Fish & Chips-emet, majd egy otthoni ismerőssel találkoztunk a buszon, most pedig ez a dal szól itt az aluljáróban.
